társadalomtudományi szótár

új keresés


Politikai rezsim


» Meghatározás

» Etimológia

» Tárgyalás

» Lásd még


Meghatározás. A politikai rezsim fogalma sajátságos értelemben a kormányzat formáit és intézményeit jelöli, általános politikai elrendezésükkel és a hatalommegosztás módjával együtt. A fogalom szélesebb értelemben az intézményeken és általános berendezkedésükön kívül gazdasági, társadalmi és ideológiai szempontokat is magában foglal (például a "kommunista rezsim" fogalma).


Etimológia. A rezsim szó a régime - kormányzat, rendszer, rendszabályok jelentéskörrel bíró francia szóból származik, amely a latin reg gyökből ered, csakúgy mint a rego ige - 'uralkodni', 'kormányozni', 'vezetni', valamint a regnum főnév - 'királyság', 'hatalom', 'királyi hatalom', 'birodalom'.


Tárgyalás. A politikai rezsimek leírása és összehasonlító elemzése a politika tanulmányozásának egyik legfontosabb, egyszersmind legrégibb feladata. Tekintve, hogy a fogalom jelentéseit különféle, egymással kölcsönhatásban lévő elméleti előfeltevések határozzák meg, használatában némi következetlenség és pontatlanság mutatkozik. A leggyakoribb fogalmi zavar a politikai rezsim és a kormányforma között áll fenn. Másrészt általános pontatlanságot okoz, hogy nem különböztetik meg a hagyományos politikai rezsimeket (mint például monarchia, arisztokrácia, demokrácia, és a nekik megfelelő rossz, eltorzult formákat - miként Hérodotosztól, Platóntól, Arisztotelésztől Rousseau-ig és Montesquieu-ig tárgyalták azokat) a kortárs politikai rezsimektől. A hagyományos osztályozások fő feltevése, hogy lennie kell egy eszményi, tökéletes vagy legjobban megvalósítható kormányformának, melyhez el kell jutni, és amely mintával szolgál az összes többi forma megítéléséhez. Következésképp a politikai rezsimekről nehéz semleges vagy pusztán empirikus elemzést találni, elkerülhetetlenül politikai értékek és preferenciák vannak jelen.
Miként Grawitz és Leca (1985) megfigyelte, a kortárs politikatudományban a politikai rezsimek a demokrácia, a totalitarizmus és az autoritarizmus triászát tekintik kiindulópontnak. A létező kormányok gyakran, ha ugyan nem mindig, e három 'ideáltípus' kevert formáit testesítik meg. Ezek egyike sem tekinthető "változatlan struktúrának", vagy meghaladhatatlan formának, hanem olyan "történelmi tapasztalatokat" összegző formák, amelyek lehetővé teszik a jelenkori politikai helyzet megértését. Ilyenformán ez az osztályozási forma köztes módszert képez az elvont leírás, illetve a puszta adatfelvétel között. A végeredmény olyan séma, melynek célja nem az, hogy megállapítsuk, vajon a valóság megfelel-e a mintának, hanem sokkal inkább az, hogy a valóság megértésének és magyarázatának eszközével szolgáljon. Ennek megfelelően főleg magyarázó, és kevésbé igazoló vagy értékelő jellegű szerepe van.
J. Linz és A. Stepan (1996) a demokratikus átalakulással foglalkozó tanulmányuk keretében hajtották végre az egyik legnagyobb hatású módosítást e mára már klasszikus tipológián. Miután megállapítottak négy ismérvet és szintet - pluralizmus, ideológia, mobilizáció és vezetés - a szerzők azáltal módosítanak a klasszikus modellen, hogy két további rezsimet tesznek hozzá, és csekély mértékben módosítják a többi rezsim jellegzetes vonásait. A két rezsim a poszttotalitarianizmus és a szultánizmus. Az elsőre az 1977 és 1988 közötti Csehszlovákia ("befagyasztott poszttotalitarizmus") továbbá az 1982 és 1988 közötti Magyarország ("érett poszttotalitarizmus") szolgál példával. A szultánizmust, mint a Max Weber által leírt patrimonializmus egyik formáját, a Marcos uralma alatti Fülöp-szigetek, Kim Il Sung Észak-Koreája, vagy Ceauşescu Romániája példázza.
Valamennyi kormányzat célkitűzése az, hogy tartós uralmát biztosítsa, ami intézményes formák és politikai irányelvek széles választékával érhető el. A politikai rezsimek osztályozása egyfelől értékelheti az eszményi és a tényleges kormányzat közötti "távolságot", s ez által normatív igényeket fogalmaz meg (politikai filozófia) - vagy tanulmányozhatja a különböző országok különféle kormányait úgy, hogy tudományos leírást ad és az értékelő ítéleteket figyelmen kívül hagyja (miként a politikatudományban történik).
Számos elfogadott osztályozás csupán számos ismérv keverékét képezi, ilyenformán a logikai szigor alacsony fokán áll. Mindazonáltal számos politikatudós törekvése pontosan az volt, hogy a politikai rezsimek szintézis jellegű osztályozását és egyúttal leírását adják. Patrick de Laubier csupán egy példát szolgáltat a sok közül azzal, hogy olyan elveket, melyeket Platón, Arisztotelész és Montesquieu használtak, olyan jelenkori megfontolásokkal kapcsol össze, melyeket Sartoritól és Duvergertől kölcsönzött. Ilyenformán a politikai rendszerek sémáját építette fel, két fő típussal: monokratikus politikai rendszerek és pluralisztikus politikai rendszerek. A monokratikus rendszer jellemzői: egyetlen vezető (erőteljes ideológiai hivatkozással, vagy anélkül), egyetlen párt (erőteljes ideológiai hivatkozással, vagy anélkül) és a monokratikus rezsimen belüli véleménykülönbség. A pluralisztikus rezsimek viszont három elkülönült szituációra vonatkoznak: (a) számos egymással vetélkedő párt erőteljes többségi konszenzussal (túlsúlyban lévő párt, kétpártrendszer, vagy több párton alapuló rendszer) (b) számos egymással vetélkedő párt erőteljes többségi konszenzus nélkül (etnikai, kulturális vagy vallási sajátosságok, vagy a fennálló ideológiai rend kétségbe vonása), valamint (c) a hatalom perszonalizációja a pluralisztikus rezsimen belül.
A hidegháborús időszakban az átfogó osztályozás az első, második és harmadik világra történő felosztás volt. Legbiztosabb mód, hogy osztályozzuk az első világ rezsimjeit az, ha a "liberális demokráciák" kategóriájába soroljuk őket, bármilyen legyen is az uralmon lévő párt, mivel valamennyien egyeznek abban, hogy tiszteletben tartják a korlátozott (alkotmányos) kormányzat alapelvét. A korlátozott kormányzat jellegzetességei alapjában véve az alkotmányosság, a hatalom megosztása és elosztása intézményi szinten, valamint erős és hatékony civiltársadalom megléte (Heywood, 1999).
Módszertani szinten különbség van a politikai rendszer, valamint a politikai rezsim között. Elsősorban Gabriel Almond, Robert Easton és Karl Deutsch végzett eredményes munkát a rendszerelméleti megközelítés felhasználásával századunk '60-as és '70-es évtizedeiben. Maga a rendszer eszméje arra utal, hogy vannak azonosítható bemenetek ('input' - pl. támogatás, elvárás) és kimenetek ('output' - politikai döntések), valamint "kapcsolatok állnak fenn a társadalom más alrendszereivel", mint amilyen a kultúra vagy a gazdaság. A politikai rendszer fogalma magában foglalja a politikai rezsimet, ahol számos rezsim ugyanazon rendszer különféle formáit képezi. A rezsimek megváltoztatása nem feltétlenül jelent változást a politikai rendszer számára, mivel a rendszerek változása sokkal lassúbb, mint a rezsimeké; ugyanis a rendszerekben olyan értékek és magatartásminták öltenek testet, amelyek ellenállnak a változásnak (Grawitz, Leca, 1985).
L. V.
Esettanulmány (1) Azon politikai rezsimek, melyek alatt a jugoszláv népek a modern korban éltek, sokfélék voltak. Átalakulásaik és egymást követő változásaik nyomot hagytak e népeken.
Montenegro a 19. század első felében szabad államként alakult ki, és sikerült véget vetnie a török uralomnak. Ezt hosszan tartó felszabadító háborúval érték el, melynek során a montenegróiak a szerb ortodox egyházhoz tartozó Cetinje püspökének vezetése alatt vívták csatáikat. Mikor az országot felszabadították, teljesen természetesnek látszott, hogy a püspöknek meg kell tartania hatalmát és hogy a rezsim teokrácia legyen. Csupán a 19. század közepén történt meg, hogy a fejedelmi cím bevezetésre került. Ettől az időponttól kezdve Montenegrót egy honi születésű dinasztia uralta és az ország monarchia lett. 1905-ben alkotmányt fogadtak el, mellyel alkotmányos monarchia került bevezetésre. 1910-ben Montenegrót királysággá kiáltották ki, anélkül, hogy bármit is változtattak volna akár a rezsimen, akár a dinasztián.
Szerbia 1815 óta a szultán uralma alatt álló autonóm tartomány volt, amely Oroszország védelmét élvezte. A Párizsi Szerződés 1856-ban megváltoztatta Szerbia státusát azzal, hogy nemzetközi protektorátus alá helyezte. Az 1878-as Berlini Kongresszuson Szerbiát, Montenegróval együtt, független államként ismerték el.
Már 1815 óta honi születésű fejedelem volt Szerbiában, sőt az ország képes volt több alkotmány elfogadására is. Utóbbit mindazonáltal vitatták a törökök, és a szerb fejedelemnek az 1835-ös alkotmányt még ugyanazon évben fel kellett függesztenie, amely aztán már soha nem lépett hatályba. 1838-ban a szultán életbe léptetett egy alkotmányt Szerbia számára, amely évtizedekig volt érvényben, egészen addig, amikor Szerbia saját alkotmányt fogadott el 1869-ben. Az előbbi az oligarchiát vezette be kormányforma gyanánt, mert a szultán korlátozni akarta a szerb fejedelem hatásköreit, aki viszont alkotmányos monarchiát vezetett be az akkori német kisállamok mintájára. Független államként Szerbia 1888-ban, 1901-ben és 1903-ban fogadott el alkotmányt, ez utóbbi az 1888-ban elfogadott szöveg csekély mértékben újrafogalmazott változata volt, ám a parlamentáris kormányzat alapjául szolgált.
A horvátok autonóm rezsimet hoztak létre az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868 után. A kormányzati forma, az akkor hatályban lévő törvényhozás rendelkezése szerint az alkotmányos monarchia volt. Horvátország kormányzóját, a bánt a magyar kormányzat nevezte ki és annak tartozott felelőséggel, tehát nem függött a horvát képviselőtestület, a Sabor támogatásától.
Bosznia és Hercegovina helyzete meglehetősen különleges volt, miután beolvasztották Ausztria-Magyarországba 1908-ban. A Nebenländer különleges státusával rendelkeztek. 1910-ben e két tartomány számára alkotmányt léptettek életbe, mely olyan kormányforma élvezetében részesítette őket, mely egy, a nép által megválasztott képviselőtestületből és egy kormányzóból állt, akit a bécsi udvar nevezett ki és a pénzügyminisztériumnak tartozott számadással.
Jugoszláviában az állam megalakulása (1918) után parlamentáris monarchiát vezettek be az 1921-es alkotmány rendelkezései szerint. A szerb dinasztia vette át a jugoszláv koronát. Az etnikai, politikai és szociális jellegű feszültségek következtében a parlamentáris monarchia nem volt képes fennmaradni és ezt a monarcha közvetlen uralma váltotta fel 1929 és 1931 között. 1931-ben Jugoszlávia királya olyan alkotmányt hirdetett ki, mely a maga részéről nem rendelkezett a parlamentáris monarchiáról. Ehelyett alkotmányos monarchia került bevezetésre. A kormány a kétkamarás parlamentnek tartozott felelősséggel, de a király volt jogosult a felsőház képviselői felének kinevezésére, valamint arra is, hogy döntőbíró legyen a két kamara közötti vita esetén.
A második világháború és a szocialista forradalom után a politikai rezsim, melyet az 1946-ban elfogadott alkotmány bevezetett, szovjet típusú sztálinista rezsim volt. Az országot kommunista diktatúra alatt hat köztársaság föderációjaként szervezték meg. Ezt követően bizonyos újításokat vezettek be és a jugoszláv rendszer a kommunista diktatúra eredeti formájává lett, amely a szocialista önkormányzati rendszer néven vált ismertté.
Az 1963-ban elfogadott alkotmány a korporativizmus elemeit vezette be. Ennek példája az ötkamarás képviselőtestület föderális szinten, amely különféle részérdekeket jeleníthet meg. Történészek megfigyelték, hogy e rendszernek a fasizmushoz is volt némi köze. Ez érvényes a munkásosztály vállalkozásokká szervezésére, ami közelít a FIAT olasz modelljéhez az Olasz Szocialista Köztársaság idején Olaszország északi részében a második világháború vége felé.
Új alkotmányt fogadtak el 1974-ben, mely számos konföderációra jellemző elemet foglalt magában és bevezette a rotációs elnökséget a Tito utáni éra számára. Jugoszlávia szétesése az 1974-es alkotmány érvényességének idején történt. A demokratikus átalakulás folyamata Szlovénia kivételével valamennyi volt jugoszláv köztársaságban lelassult a háborúk és az etnikai konfliktusok miatt. Mindazonáltal figyelemreméltó, hogy számos utódállam az elnöki rendszer valamilyen formáját vezette be. Ez vonatkozik Horvátországra, és bizonyos mértékig Macedóniára, a Szerb Köztársaságra, sőt Szlovéniára is, mert utóbbiban szintén közvetlen elnökválasztás van. Mindazonáltal a parlamentáris kormányzat Szlovéniában a legfejlettebb.
N. S., J. G., A. K.
Esettanulmány (2) A huszadik század különféle politikai rezsimek tanúja volt Magyarországon. 1867 és 1918 októbere között a Habsburg Birodalom a magyar királyság és a Habsburg császári uralom perszonálunióján alapuló dualisztikus rendszerre épült, melyben Magyarországnak kiváltságos státusa volt, önálló kormányzattal, de kül-, pénz- és hadügyekben nem volt szuverén. A Monarchia összeomlását követően Magyarországon köztársaság alakult, ám a forradalmi kormányzat rövid életű volt, akár az utód kommunista rezsim, a proletárdiktatúra, melyet Kun Béla vezetett 1919 első félévében. A párizsi békeszerződés után Horthy Miklós ellentengernagy visszaállította a királyságot, és kinevezte magát az ország kormányzójává. Az ország szuverénné vált és a nemzeti választásokat követően a kormányzó kinevezte a miniszterelnököt. E kvázi-demokratikus, alapvetően elnöki rendszer fordulópontra jutott, miután Hitler hatalomra került Németországban. A politikai szabadságot tovább korlátozták és, erős náci befolyás alatt, antiszemita törvényalkotás jelezte egy autoritárius rezsim kiépülésének útját. Mindazonáltal a többpártrendszert csupán korlátozták, sohasem szüntették meg. 1944 márciusában német csapatok szállták meg Magyarországot, hogy még ennél is radikálisabb lépéseket tegyenek a zsidókérdés 'végső megoldása' érdekében, és Horthy kudarca után, hogy felbontsa a szövetséget a nácikkal, 1944 októberében a szuverenitás formálissá vált. A náci hatóságok nevezték ki a miniszterelnököt és a kormányt. 1945-ben a szovjet katonai jelenlét az ideiglenes kormányt éppúgy, mint általában a politikai helyzetet teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta, amiből a nemzeti választások megszervezése bírt a legnagyobb fontossággal. Az 1949-ben bevezetett új alkotmány népköztársaságként definiálja a magyar államot, egypártrendszert vezettek be és szovjet típusú intézményrendszert (bíróság stb.). Ez a politikai rezsim és rendszer alapvetően nem változott 1989-ig, noha az 1956-os forradalmat követő évtizedekben a totalitárius elemeket már nem érvényesítették. Az egypártrendszer 1989 októberéig, a Magyar Köztársaság kikiáltásáig volt hatályban, amelyet többpárti liberális demokrácia bevezetése követett.
P. A.


Lásd még: demokrácia, kormányzati formák, szultánizmus